Az ökológiai közgazdaságtanról

Az ökológiai közgazdaságtan a nyolcvanas évek végén alakult ki önálló tudományterületként, amikor a legkülönfélébb területekről érkező kutatók (ökológusok, közgazdászok, szociológusok, fizikusok) összefogtak, mert úgy érezték, hogy a tudományok nem foglalkoznak kellően a társadalom előtt álló kihívásokkal. Mára az ökológiai közgazdaságtan hatalmasra duzzadt, rengeteg kutatóval és részterülettel, és az egyik alapvető állításuk az, hogy a mainstream közgazdaságtan alkalmatlan az ökológiai problémák és így a klímaváltozás kezelésére.

Az ökológiai közgazdászok kiinduló tézise, hogy a bolygó a nagyobb rendszer, az emberi társadalom pedig a kisebb, és a rendszerelméletből is tudni, hogy ha a kisebb rendszer logikáját próbáljuk meg ráhúzni a nagyobbra, abból mindig problémák lesznek. Épp ezért kell inkább megértenünk a nagyobb rendszer logikáját, és abba beilleszteni a gazdaságot és a társadalmainkat. A klímaváltozással, vagy azzal, hogy az emberi tevékenység miatt fajok tűnnek el a bolygóról, mára kiderült, hogy rendszerszintű a baj.

És látjuk azt is, hogy ezt a mi rendszerünk okozza, így ennek radikális átalakítására van szükség.

Ehhez a gazdaság egy olyan új fogalmára is szükség lenne, amiben jelen lenne ugyan a piac, de nem ennyire dominánsan, nem ennyire leuralva az élet szinte minden területét. Azonban az Európai Unió körforgásos gazdaság stratégiájában továbbra is cél a „fenntartható vagy zöld növekedés” hajszolása. De a zöld növekedés, mint olyan, teljesen nonszensz gondolat az ökológiai közgazdaságtan szerint: mert ha a nagyobb rendszer nem növekedhet, akkor a benne lévő kisebbnek se lenne szabad túlnőnie azt.

Az ökológiai közgazdaságtan szerint csökkenésre lenne szükség.

Idézőjeles ez a csökkenés, mert lehet, hogy a materiális igényeinket és a lábnyomunkat csökkentjük, de ettől még a jóllétünk, a boldogságunk nőhet. A közgazdaságtan klasszikusai mind azt mondták, hogy csak addig kell növekedni, amíg mindenkinek elég lesz az otthon, a táplálék, és kielégülnek az alapvető igények. Az ő növekedési vágyukat az táplálta, hogy óriási volt a szegénység a nyugati országok városaiban. De azt gondolták, hogy amikor ezt majd sikerül felszámolni, akkor meg kell állni a növekedéssel, és teret kell adni a tudománynak, a művészeteknek, a boldogságnak. Ez volt az utópiájuk, mi pedig még mindig teperünk, hogy növekednünk kell.

Az ökológiai közgazdaságtan nagyon határozottan állítja, hogy van olyan, hogy elég.

Sajnos ez az a gondolat, ami úgy tűnik nem jelenik még meg az uniós körforgásos gazdasági stratégiában sem.

„Az ökológiai közgazdaságtan nem azt mondja, hogy dobjuk el teljesen az ipari civilizáció vívmányait és a technológiát, hanem hogy állítsuk ezeket a valós igényeink szolgálatába. Rengeteg tudás gyűlt már össze arról, hogy hogyan kellene úgy átalakítani a rendszert, hogy fenntartható legyen, de a politika még mindig nem veszi ezt a kérdést elég komolyan. Pedig ez a toldozgatás-foltozgatás, amit a körforgásos gazdaság is jelent, önmagában nem fog elvezetni egy ökológiailag fenntartható, igazságosabb világhoz.